Egy kamasz lány vagyok, aki úgy döntött leírja a véleményét. S annak ellenére, hogy nem tartom magamat megrögzött feministának, most mégis ebben a témában fogok írni. Hogy mi ennek az oka? Erősen elgondolkoztatott az, miért játszik mással két kisgyerek csak azért, mert más neműek.

Sokszor és sokfelől hallottam már, hogy mennyire fontos, hogy elismerjék a nőket egyenjogú félként. Ezzel én magam is teljes mértékben egyetértek. Most mégsem erről szeretnék írni. Hanem arról, hogy a valóságban nem ezt látom. Pedig nekem még csak nincs is belelátásom a „nagybetűs életbe”, mindössze a gyerekek világáról beszélek.

Nem vagyok pszichológus, ám saját tapasztalataim beszélnek belőlem. Tudom mennyire fontos számomra az, amit kisgyerekként tapasztaltam. Az alapján formálódtam, hogy mit csináltam, mivel játszottam, kikkel barátkoztam és persze, hogy a szüleimtől mit láttam. S úgy hiszem mindannyiunk számára teljesen egyértelmű, ha gyökeres változást szeretnénk elérni, azt a gyerekeknél kell elkezdenünk. Hiszen nem ez történt a főbb diktatúrákban is? Mármint állami oktatás ment, s a tankönyvekből, mesekönyvekből dőltek a propaganda szövegek.

Pont emiatt vagyok olyan nagyon értetlen a fennálló helyzettel szemben. Miért nem tanítjuk meg először a kislányoknak, hogy felnőttként ugyanúgy joguk van dolgozni, karriert építeni? Vagy azt, hogy dönthetnek úgy is, ők nem áldozzák fel az életüket a gyereknevelésre és a háztartás ellátására? Ez alatt nem azt értem, hogy az óvodában előadást kellene hallgatniuk a nők és férfiak egyenjogúságáról. Hanem azt, hogy azok a játékok, amik körülveszik őket otthon, az oviban, a játékboltban ezt sugallják.

Miért van az, hogy a kislányok játék babákat öltöztetnek, és kiskonyhában főzőcskéznek, a kisfiúk pedig játék pisztollyal lövöldöznek egymásra? Hiszen tudat alatt mindez nagyon mély jelentéseket hordoz. Példának okáért a kismacskák kicsinek azért bunyóznak egymással, és követik édesanyjukat a vadászkörutakra, mert ebből tanulják meg, mit kell majd felnőttként csinálniuk. A gyerekek ezekből a játékokból mindössze a jól ismert, ezer éves hagyományokkal rendelkező női és férfi szerepköröket tanulják meg. Azt, hogy a nő sorsa a háztartás ellátása és a gyereknevelés, a férfié pedig, hogy megvédje magát és a családját. Hadd kérdezzem meg: Nem ez az, amin változtatni szeretnénk?

Miért nem játszhat egy fiú is babákkal, ha őt az érdekli? S a lányok? Ők nem lehetnek ugyanolyan erősek és bátrak, hogy egymással lövöldözhessenek? Sajnos mindez meglehetősen ritkán történik meg. Mert attól, hogy valaki nem a megszokott módon játszik különccé válik. A különcöket pedig általában kirekeszti magából a társadalom.

Nekem szerencsém volt, mivel én bizonyos értelemben „fiús lány” voltam. Ennek az az oka, hogy van egy nálam négy évvel idősebb bátyám, akire kicsiként nagyon felnéztem, s akit megpróbáltam mindenben utánozni. Ő pedig nagyon jó fej volt velem, s nem zavarta az, hogy én lány vagyok ő pedig fiú. Együtt lövöldöztünk egymásra, együtt kommandóztunk, együtt hógolyóztunk, együtt gyilkolásztunk számítógépes játékokban. Ez nem azt jelenti, hogy sohasem babáztam, mert igenis voltak Barbie babáim, meg egy szuper kiskonyhám. Mindössze megvolt az összhang a kettő között.

Akkor mindez azt jelentette számomra, hogy én is vagyok olyan erős, mint a bátyám. S nem az számított, hogy gyorsabb és jobb volt nálam. Hanem, hogy elismert engem egyenlő félként, játszópartnerként.

Nem tudom, hogy más ember lettem-e attól, hogy mindez megadatott nekem. Talán igen, talán nem. Viszont volt lehetőségem nekem megválasztanom, hogy mivel szeretnék játszani. Szeretném, ha más gyerekeknek is megadatna mindez. Szeretném, ha egy barbizó kissrác és egy focizó kislány ugyanúgy elfogadott jelenség lenne. Mindezért ugyanúgy harcolnunk kell nekünk nőknek, mint ahogyan harcolunk azért, hogy a gyerek mellett dolgozhassunk. Mert ez a kettő dolog ugyanaz, csak a lépték más.

Göde Anna

4 kamasz szólal most meg, így anyák napján. Néha (nagyon) kamaszosan, néha már szinte nyálasan. Most nem csak az édesanyukhoz szólnak, hanem az egész világhoz: milyen az anyák napja, egy kamasz nézőpontjából?

Amikor az anyák napja: a gyerekek réme

A nap, amikor azt az embert ünnepled, aki a világra hozott, akit a legjobban szeretsz, akiért mindent megtennél. De bármennyire is szeretem anyukámat, ez a nap a halálom. Ezen a napon a legcsodálatosabb embereket ünnepeljük, ami azt jelenti, hogy nem elég valami kis szar ajándékot adni nekik, és mellé mondani, hogy ennyire meg annyira szeretlek. Valami olyan kell, ami szimbolizálja a szeretetet, amit érzel irántuk, valami, amivel megköszönöd a sok munkát, amit beléd fektetett. Valami, amivel megköszönöd, hogy ő, azok az emberek egyike, aki elviseli a sok hülyeségedet és mindezek ellenére szeret. Nem elég az, hogy reggelit csinálsz neki, vagy hogy kitakarítasz, vagy akár csak segítesz neki, és az egész napot vele töltöd. És nem azért kell egy jó ajándék, mert az anyák elvárják tőled, hanem mert te elvárod magadtól, hogy egy olyan ajándékot adj neki, amit megérdemel, ami kimutatja, hogy mennyire szereted, és hogy mennyire értékeled azt, amit nap mint nap érted tesz. Nem azért kell az ajándék, mert kötelességed megtenni, hanem azért, mert az a sok munka, amit beléd fektet, megérdemel egy kis dicséretet. Higgyétek el nekem, én is átéltem azt a szenvedést, amit az anyák napi vásárlás okoz. Minden évben eldöntöttem, hogy keresek valami nagyon jó ajándékot, de azt kel mondjam, hogy az összes eddigi alkalommal ez elmaradt. Remélem most sikerül!

Kalmár Lili

Amikor az anyák napján: nem a tárgyi ajándék a fontos

Szerintem az anyák napja egy nagyon fontos eseménye az évnek, hiszen az anyák nagyon fontosak. Ugyan néha vannak vitáim az anyukámmal, de eléggé jó a kapcsolatunk. Szerintem szuper, hogy van egy nap, amikor az anyák kerülnek a középpontba, mert rengeteg dolgot csinálnak és jár nekik az elismerés. Bár néha nem így érzem, de egyébként tudom, hogy az anyukám nagyon sokat segít nekem. Biztosít nekem egy olyan otthont, ahova jó érzés haza térni, ahol mindig figyelnek rám, meghallgatnak és minden problémáról lehet beszélni. Persze mindenkinek más miatt fontos az anyukája és mindenki másképp köszöni meg azokat a dolgokat, amiket az anyukája tesz érte. Ezen a napon mindenkinek arra kellene gondolni, hogy mit szeret az anyukájában és hogyan tudná ezt a jó dolgot megköszönni neki. Véleményem szerint nem feltétlenül valamilyen tárgyi ajándékkal kell a szeretetet meghálálni, mert akár egy verssel vagy egy novellával is örömet tudunk szerezni. Itt az ideje, hogy megoldjuk a konfliktusunkat és töltsünk egy kis értékes időt az anyukánkkal, hiszen ez az idő mindenkinek a hasznára válik.

Tóth Hanna

Amikor az anyák napja: marketingfogás

Számomra az anyák napja kissé elvesztette a jelentőségét azáltal, hogy ebből is egy hatalmas marketingfogást csináltak. Mindenhol azt látjuk, hogy a jó gyerek ilyenkor hatalmas csokor virágokat, és mindenféle egyebet vesz édesanyjának. Pedig pont nem erről szól ez az ünnep!

Ezzel a tudattal én idén úgy döntöttem, nem fogok kézzel fogható ajándékot adni édesanyámnak. Helyette azt tettem, amit szerintem mindenkinek kellene. Elgondolkoztam anyukámról, magamról, a kapcsolatunkról, a felmerülő problémákról, s az egészet átadtam neki. Ugyan én ezt levél formában tettem, mivel írásban könnyebben tudok megnyílni. Ám ennél talán még jobb, ha az ajándék mindössze egy közös beszélgetés. Hiszen azt hiszem manapság az internetes világban az élő kommunikáció egyre inkább elhal.

Ezért csak arra tudok mindenkit ösztönözni, hogy menjen oda édesanyjához, ölelje meg, mondja el mit érez iránta, majd pedig beszélgessen egy jót vele. Ha pedig úgy érzi ez nem elég, akkor bugyuta virágok helyett inkább segítsen neki mondjuk a takarításban, vagy a főzésben.

Higgyétek el, ha én anya lennék sokkal jobban örülnék egy ilyen anyák napi köszöntőnek, mint egy csokor virágnak és egy bonbonnak.

Göde Anna

Amikor az anyák napja: sírás

Az egész még az oviban, középsős koromban kezdődött. Az anyák napi ünnepségen egy négy soros mondóka (ami arról szólt, hogy én vagyok Piroska, és vigyázok a gyerekemre, hogy ne egye meg a farkas) előadása közben, szememmel megkerestem anyukámat. Döbbenten vettem észre, hogy sír. Ettől annyira megijedtem, hogy ott a színpadon, négyévesen én is el kezdtem bőgni. A mondóka háromnegyede, amit több éjszakán át igazi buzgómócsingként gyakoroltam négyévesen, hüppögésbe folytot sírás lett. De itt nem áll meg a történet. Ugyanis ugyanez történt negyedikes koromban, amikor már akkor majdnem elsírtam magam, amikor még csak próbáltuk az anyák napi ünnepséget. A gondosan megírt, hatásvadász és megható fogalmazásom, megint csak értelmetlen sírássá fajult, ott az ünnepség kellős közepén. Én a színpadon, anya a nézőtéren sírt, mindenki más pedig nem értette, hogy mégis mi bajunk van.

Az egyedüli dolog, ami most már megakadályozza, hogy még egyszer síró versennyé alakítsunk egy anyák napi ünnepséget anyukámmal az az, hogy most már gimis vagyok és nincsenek ilyen ünnepségek. Ettől függetlenül, otthon ugyanúgy megrendezzük a síró versenyt. Hiszen mi már csak így ünnepeljük egymást! Sírva, nevetve, egymás szemébe nézve. De leginkább azért mégiscsak sírva.

Somos Emma

Az illusztrációk: nem a saját munkáink. Csak kigugliztuk őket.

Forrás: Mothers Day Cards - Emma Block Illustration

Számomra az anyáknapja kissé elvesztette a jelentőségét azáltal, hogy ebből is egy hatalmas marketinkfogást csináltak. Mindenhol azt látjuk, hogy a jó gyerek ilyenkor hatalmas csokor virágokat, és mindenféle egyebet vesz édesanyjának. Pedig pont nem erről szól ez az ünnep!
Ezzel a tudattal én idén úgy döntöttem, nem fogok kézzel fogható ajándékot adni édesanyámnak. Helyette azt tettem, amit szerintem mindenkinek kellene. Elgondolkoztam anyukámról, magamról, a kapcsolatunkról, a felmerülő problémákról, s az egészet átadtam neki. Ugyan én ezt levél formában tettem, mivel írásban könnyebben tudok megnyílni. Ám ennél talán még jobb ha az ajándék mindössze egy közös beszélgetés. Hiszen azt hiszem manapság az internetes világban az élő kommunikáció egyre inkább elhal.
Ezért csak arra tudok mindenkit ösztönözni, hogy menjen oda édesanyjához ölelje meg, mondja el mit érez iránta, majd pedig beszélgessen egy jót vele. Ha pedig úgy érzi ez nem elég, akkor butyuta virágok helyett inkább segítsen neki mondjuk a takarításban, vagy a főzésben.
Higyjétek el, ha én anya lennék sokkal jobban örülnék egy ilyen anyáknapi köszöntőnek, mint egy csokor virágnak és egy bonbonnak.

Nemrégiben olvastam egy könyvet a HVG kiadójától, aminek az a címe, hogy Kis Lépés, Nagy Hatás; Milyen apró tettekkel érhetjük el a céljainkat?

Talán erős ezt így leírni, de első ránézésre nekem ez a könyv, nem ragadta meg a figyelmem, eltűnt a többi között. Ilyen címmel, tipikus okoskodós könyvnek tűnt, ami megmondja, hogy mit csinálsz rosszul, milyen béna vagy, ezt nem is így kellene, ez a jó.

Aztán a burkoltan megfogalmazott fejezetcímek között, kiszúrtam egyet, amiről nem igazán értettem hogyan passzol a többihez. Így valahol a közepén kezdtem olvasni a könyvet. Ennek a fejezetnek a címe az volt, hogy; Hogyan fordíthatjuk saját hasznunkra a nevek erejét?

Megtudtam olyan abszurd dolgokat, minthogy milyen hatással van ránk az, ha megegyezik a nevünk egy hurrikánéval. Kutatások szerint ugyanis, többet adományoznak a katasztrófasújtottaknak azok, akiknek a neve hasonlít egy hurrikánéhoz. Átfordítva, ha valami terméknek vagy projectnek a neve megegyezik a sajátunkéval, sokkal inkább érezzük magunkénak, hogy ez nekünk készült, vagy, hogy a mi feladatunk.

Szép lassan rá kellett jönnöm, hogy tényleg, ez is így van, az is igaz, és fel sem tűnt, hogy tovább olvastam a könyvet.

Lényegében a fejezetek mind meglepő kísérletekre épülnek, melyeket a „valós” környezetbe helyezve, hasonló eredményekre juthatunk. Ezek pedig olyan trükköket mutatnak, amiket akár a mindennapi életben is hasznosíthatunk.

Éppen ezért, ajánlanám a könyvet.

Ha nem is azért érdemes elolvasni, mert egy problémára kell azonnali megoldást találni, hanem mert ennyi idősen is vannak benne olyan dolgok, amelyek egyszerűen érdekesek lehetnek.

Persze, ez nem egy regény, amit ha nagyon tetszik egy nap alatt végigolvasunk, de nem is egy tankönyv, ami kötelező, inkább csak saját érdekekből nagyon ajánlott.

Schiffer Laura

A könyvet ezen a linken lehet elérni.

Szeretünk játszani a szavakkal és cégünk játékosan szeretné csökkenteni a generációs űrt a kamaszok és felnőttek között. Célunk közelebb hozni a kamaszokat és a felnőtteket, úgy, hogy játékos formában tudjanak egymással nyíltan beszélgetni.

Pont Nem kártyajáték - 3500 Ft

Jó tanuló vagyok, mégsem tudok ennek örülni. Hogy miért nem? Mert általában egy ilyen szerep rengeteg előítélettel és megkülönböztetéssel jár. A legtöbben mindössze annyit látnak, hogy nagyon jók a jegyeim. Ezek alapján én egy stréber vagyok és kész, egy nyalizós, a tanár kis kedvence. És itt jön a pont. Nekik ugyanis elég egyetlen cédula, amit rám ragaszthatnak, és nem érdekel senkit ezen túl milyen is vagyok én valójában.

Viszont most nem arról szeretnék írni, hogy milyen rossz nekem. Az előítéletesség pedig bármilyen szörnyű is, örökké létező probléma. Legalábbis az én szempontomból.

Amit valóban érdekesnek tartok az, hogyan változott meg az önképem. Hogyan békéltem meg a stréberséggel.

Az egész ott kezdődött, amikor közszolgálati munkaként vállaltam, hogy egy mozgássérülteknek fenntartott iskolába megyek. Eleinte csak bejártam a tanulószobába, és segítettem a házi írásban, kikérdeztem őket, ilyesmik. Azóta nagyon jóban lettem az egyik lánnyal, és már nem csak együtt tanulunk, hanem sokat beszélgetünk, egyszóval barátnők lettünk. Nem állítom, hogy teljesen át tudom érezni a helyzetét, mert ehhez heti egy alkalom édes kevés. De hiszem, hogy belelátásom nyílt egy olyan „világba”, amiről azelőtt semmit sem tudtam.

Rengeteget tanultunk együtt, és számtalanszor drukkoltam neki egy dolgozat vagy felelés előtt. Tudom hogy mennyire szorgalmas. Biztos vagyok benne, hogy gyakran sokkal többet tanul, mint én. Őt mégsem hívja senki strébernek. Mivel valaki föntről úgy döntött, vagy csak a szüleinktől örökölt genetikai tényezők úgy határozták meg, hogy én jobb hatásfokkal tudjak tanulni. Lehet hívni ezt szerencsének, átoknak, hálásak lehetünk, vagy szidhatjuk a teremtőt. Attól még ez így van és kész.

Azelőtt nem gondolkoztam azon, a többiek vajon mennyit tanulnak egy matek dolgozat előtt. Sőt abba sem gondoltam bele, hogy sokaknak nem azért lett rossz jegyük, mert lusták, csak csupán más képességűek. Nem tudtam, hogy míg én megtanulom azt a verset 10 perc alatt, addig van aki, rengeteget szenved vele.

Én most nem magamat szeretném dicsérni, mert rengeteg olyan dolog van, ami nekem nem megy. Olyan szociális, vagy testi képességekről beszélek, amik másnak legkisebb mértékben sem jelentenek nehézséget. Csak hogy egy példát említsek, hihetetlen sok munkámba került az, hogy most már képes vagyok leszólítani egy idegent az utcán. Sokan biztos nem is gondolnátok, hogy másnak ez jelent gondot. Így voltam én a tanulással.

A lényeg, hogy azóta azt hiszem, másként tekintek magamra. A jegyeimre, és úgy en bloc a tanulásra. Nem mondom, hogy szeretem a szerepemet. De hálás vagyok, és ebből a szempontból szerencsésnek érzem magamat. Mert tudom, hogy hiába stresszelem szét magamat egy témazáró előtt, az egész teljesen nevetséges. Nincsen különösebb tétje annak, hogyha egyszer becsúszik egy rosszabb jegy. Hiszen tudom, lesz rá lehetőségem, hogy kijavítsam.

Röviden összefoglalva ez alatt az egy és fél év alatt rengeteget kaptam és tanultam heti egy alkalom alatt. Valószínűleg nem tud róla, de olyan mennyiségű bizalmat és szeretet kapok tőle másfél óra leforgása alatt, ami sokszor az egész napomat feldobja. És azáltal, hogy segítettem neki a tanulásban, nagyon sok mindent megtanultam. Többek között azt, hogy nem kellene annyit foglalkoznom azzal, hogy mások mit gondolnak. El kell magamat fogadnom, s ahelyett, hogy viszolygok magamtól, inkább hálásnak kellene lennem.

Göde Anna

Mindenkinek mást jelent a karácsony. Mindenki máshogy gondolkozik róla. Négy lány leírta, hogy őket idén karácsonykor milyen érzések kerítették a hatalmukba. Négy kamaszlány, négy élmény, négy karácsonyfa, egy karácsony...

1.
Nekem a karácsony a figyelmességről szól, hogy együtt legyünk azokkal, akik fontosak nekünk, hogy gondoljunk egymásra.
Viszont azt is tudom, hogy a karácsony sosem lesz tökéletesen békés, nyugodt, szeretetteljes. Mert ilyenkor mindenki főz, süt, karácsonyfát díszít, ajándékot csomagol. Rengeteg a teendő, s gyakran elfelejtjük azt, hogy mi is a fontos. Ekkor jönnek a hatalmas családi perpartvarok.
Szerintem inkább legyen kevésbé szép ajándék, kissebb fa, egy fajtával kevesebb sütemény, minthogy belerokkanjunk a készülődésbe. Mivel nem ez számít. Hanem az, hogy együtt legyünk, és jól érezzük magunkat.

2.
Én enyhén szólva karácsony- fanatikus vagyok. Kb. Egész évben karácsonyi hangulatom van. Érzem a mézeskalács szagát, hallom a Diótörő zenéjét és ha kinézek az ablakon havasnak látom a tájat. Na jó, azért ennyire nem komoly a dolog, de az biztos hogy számomra a karácsony az nem csak pár nap. Talán azért is imádom annyira, mert egyszerre sültkrumpli es citromos pisztráng. Egyszerre mindennapos es ünnepi. A karácsony egy olyan ünnep, amikor egy pillanatra megáll a világ és körülnéz. Körülnézek es észreveszem a többieket. Észreveszem azt, hogy mennyi mindent kaptam a világtól. Es főleg a családomtól, szeretteimtől. A karácsony egy megnyugvás es egy kis észhez térítés nekem. Hogy hé, állj es vedd észre! Értékelem és hálás vagyok. De a legszebb, hogy ezt nem lehet erőltetni. Egyszer csak jön a karácsonyi érzes. Főleg akkor, amikor benyitunk a nappaliba es meglátjuk a karácsonyfát. Íme a karacsonyi varázslat.
Utóirat:
Azert kamaszként már kicsit nehezebb a dolga az embernek hogy aterezze a varázslatot, de nem lehetetlen. (Tudjatok, mert csodák léteznek, főleg karácsonykor)

3.
A Karácsony számomra, egy nagyon jó része az évnek. Ilyenkor pihenhetek és sok időt tölthetek a családommal. Szerintem a karácsonynak nem kell tökéletesnek lennie, csak az a lényeg, hogy jól érezzük magunkat. Persze nyilván, nem lehet folyamatosan boldognak lenni, ezen a néhány napon keresztül. Viszont fontos arra törekedni, hogy türelmesebbek és megértőbbek legyünk karácsonykor, még akkor is, ha ez nehéz feladat. Viszont a befektetett energia mindig megtérül. Ugyanakkor a figyelmesség is fontos, mivel a figyelem is ajándék tud lenni. Szóval szerintem, a karácsony egy olyan ünnep, amikor az egész család együtt van, és persze kisebb összetűzések vannak, de alapvetően jól érzik magukat és sokat tudnak pihenni.

4.
Nekem a karácsony minden évben kicsit más. Mindig ott vannak a jó dolgok amiket érdemes várni, de mint minden a karácsony sem szokott felhőtlen lenni. Szerintem manapság az emberek egyre inkább elfelejtik, hogy miről kéne szólni az ünnepnek. És nem feltétlenül csak a karácsonynak, hanem minden ünnepnek az évnek ebben a szakában. A békéről, a szeretetről, a nyugalomról, a boldogságról. És ehelyett mi felé megyünk? Az ünnepet kezdik feltölteni újabb jelentések amik korántsem olyan pozitívak: bizonyítás, versengés, "balhé", megfelelni vágyás, kötelezettség. Egyre kevésbé figyelünk az igazán lényeges dolgokra, és ezzel magunk számára rontjuk el azokat az élményeket amik csodálatos emlékekként maradhattak volna meg. Mert nincs azzal baj, hogy november elsején elkezdesz készülődni az ünnepekre, de ne azért tedd, hogy másokat megelőzz, hanem azért mert neked jó így. Sokkal fontosabb, hogy saját magunkat, a szívünket öltöztessük ünneplőbe. Ne a házat díszítsük fel ötvenféle girlanddal, és csillagporral, hanem kezdjünk el gondolkodni azon, hogy mit jelent az ünnep valójában. Azt hogy a szeretteinkkel lehetünk? Vagy azt hogy minél drágább ajándékot adjunk ezzel "kimutatva a szeretetünket"? A karácsony lehet egy nagyon boldog dolog is, de ha nem az igazi értékekre figyelsz oda akkor elveszik a jelentés, és teljesen üres lesz legbelül. Mert énekelhettek karácsonyi dalokat a fa alatt, úgy hogy közben tudjátok hogy most már igazán megoldhatnátok a sok bennetek feszülő konfliktust, vagy degeszre tömhetitek magatok sütivel, Iron Maiden-t hallgatva és érezhetitek, hogy azokkal vagytok akikkel lennetek kell, és ez egy igazi ünnep a szívetekben. 

Boldog Karácsonyt, és Kellemes Ünnepeket kíván az As We See!

Az Emergency-Chocolate egy különleges dolog. Most mondhatnám, hogy én találtam ki de ez nem így van… Ezt a nevet találtam ki hozzá én, amin néhány barátnőmmel (mind külföldiek, ezért angol a név) sokat röhögtünk. Szerintem világszerte nagyon sok tinilánynak van egy hasonló "szertartása" vagy szokása, de ha esetleg még nem hallottatok róla, leírom, hogy mit jelent.

Szóval az Emergency-Chocolate lényege, hogy van egy tábla csokid, kaptad, vetted, szerezted tökmindegy, a lényeg hogy van egy tábla csokid amit nem eszel meg azonnal, hanem megtartod. Megtatod és eltartalékolod "vészhelyzet" esetére. Ezek a vészhelyzetek jobb esetben nem olyanok, hogy lerobbant a fél házam, vagy a főldrengés elvitte a falumat, hanem belső vészhelyzetek, amik bennünk kamaszlányokban előfordulhatnak. Ugye mint azt a legtöbben tudjuk, egy kamasz sokkal de sokkal labilisabb személyiség mint a föld összes többi "normális" embere; sokmindent máshogy értelemezünk, máshogy érzünk. Ha valami egy hormontúltengéses kamasznál rosszul sül el, akkor az például sokkal inkább előhozza az összes többi csalódást, és nehézséget az életben, és ezek felerősödnek. A kamaszlány ilyenkor először dühös lesz, és mindennek neki akar menni, de aztán már csak egy apró mozzanat kell, ami lehet hogy egy perccel, de lehet hogy egy héttel később, a lényeg, hogy hamarosan bekövetkezik, és akkor a tinédzser a "dühöngő őrült"-ből átcsap a világfájdalmas reményvesztett gyerekbe. Ilyenkor sírunk, ami kivétel nélkül mindig jót tesz. Mert sírni jó dolog, és ha úgy érzed hogy ettől gyenge vagy, hát elárulom, hogy nem. A sírás segít mert könnyebb leszel tőle, de érdemes figyelni arra, hogy ne vidd túlzásba, mert akkor nehezebb kikecmeregni a gödörből. Ilyenkor lép életbe az Emergency-Chocolate.

Szóval… Úgy érzed, hogy összecsaptak feletted a hullámok, semmi nem sikerül, és teljesen kétségbe vagy esve. Ez normális, mindenkivel van ilyen. Nyugodtan dühöngj, aztán nyugodtan bőgd el magad, üvöltsd ki magadból a fájdalmadat, aztán sírva ülj le egy vidám film elé,  vedd elő az Emergency-Chocolate tábládat, bontsd ki, kóstóld meg, és ne erőltesd a megnyugvást, jön az magától.

Velem is a napokban volt ilyen, gyűltek és gyűltek a dolgok, amikor kiakadtam… Még a "mikulástól" kaptam egy tábla Ritter Sport Gebrantine Mandel csokit amire mondtam is, hogy ez bizony egy különleges tábla, majd egy különleges alkalomkor bontom meg.  Hogy mi az a különleges alkalom, azt úgyis érzem, lehet ünneplés, vagy teljes kiborulás, tudom, hogy jókor bontottam meg a csokit. Szóval kiakadtam, de úgy gondolkoztam, hogy tök mindegy, hogy az élet kicseszik velem, mert majd én bemosok a világnak és minden rendbe jön (ez volt a dühös rész). Aztán kereken egy héttel később, amikor hihetetlen nagy csalódás ért, nem bírtam tovább. Elsírtam magam (a bkv-n), és aztán otthon meg totál kiborulva bőgtem először apámnak (mert ő volt ott), aztán meg egyedül, mert mégis csak az én fájdalmam és senki nem értheti meg (minden kamasz így gondolkodik). Végül, az egész nap után totál kimerülve bedőltem az ágyamba, elővettem a laptopomat, és visszaemlékeztem a tanácsaimra saját magamnak, és minden más kamasznak a földön. Beraktam az Ötödik elem c. filmet és megbontottam ezt a csokit. És kockáról kockára a világ egy boldogabb hely lett, és nem láttam már mindent a legnagyobb szörnyűségnek.

És igen tudom, hogy nem a legegészségesebb dolog a világon filmet nézve csokit zabálni, de ez sokkal jobb mintha mondjuk valaki vagdosná magát, vagy máshogy vezetné le a feszültséget.

Nem mondom, hogy az Emergency-Chocolate életeket ment vagy valami, de  mégis segít egy kicsit helyre állítani a világ rendjét; és bár nagyon nem oké minden bajban telezabálni magad, mert ez gyors elhízáshoz stb. vezethet, de néha-néha amikor már minden kicsit túl sok, akkor egy ilyen lenyugvás kell ahhoz, hogy rendben folytasd tovább.

Egyszóval én mindenkinek ajánlom ezt a módszert aminek a lényege, hogy ne azonnal, és nem is akár egyben edd meg a csokidat, hanem amikor a legngyobb szükséged van rá, És ezt onnan fogod tudni, hogy nem lesz bűntudatod, se előtte, se utána amiért tényleg ettél egy nem feltétlen egészséges csokimennyiséget. Mert ha sokáig erősen, sulykolod magadba a depressziódat, és világfájdalmadat, a csalódásaiddal együtt az sokkal egészségtelenebb.

Hajrá Emergency-Chocolate!

Rónai Sára

December 16, KÖKI TERMINÁL. 12 órától 16 óráig találkozhattok velünk, az As We See standjánál  a II. emeleti rendezvényteremben, a Hádával szemben, a Posta melletti teremben. Hogy mi vár rád ott?

Először is ott lesznek a REMINDERek, hogy emlékeztessenek az igazán fontos dolgokra. Viselheted őket karkötőként, vagy kulcstartóként. Karácsonyra tökéletes , hogy valami személyes, kézzel-készült ajándékkal tudd meglepni szeretteid. És a REMINDERek segítenek emlékezni az új-évi fogadalmakra is!

A standunknál várunk egy meglepetéssel is, amely gondol a kis gyerekekre és a családokra is! Igazi kalandra invitálunk titeket és persze a karácsonyi hangulatot keresők se fognak csalódni.

Valamint az As We See egy karácsonyi meglepetéssel is készül péntekre!

Addig kövessétek a facebook oldalunkat és a blogunkat. A KÖKI-ben találkozunk!

Miért szeretem lányként a focit, és miért szereti kevés lány ezt a csodálatos sportot?

A fociban rengeteg jó dolog van. A játék nagyon izgalmas, és különleges, remek érzés nézni, hogy hogyan építenek fel egy-egy támadást, de talán a hibákból keletkezett helyzetek a legjobbak. A cselek nagyon szépek, érdekesek, a passzok is kiválók, csakúgy, mint a hatalmas helyzetek és védések.

A focinak a játékon kívül van még egy nagyon fontos része: a szurkolás. Ha eljön rengeteg ember, aki ugyanannak a csapatnak szurkol, akkor ők hatalmas hangulatot tudnak csinálni, Nagyon jó együtt szurkolni, énekelni, üvölteni, szomorkodni. A szurkolók még a csapatnak is tudnak segíteni a biztatásukkal, erőt is adhatnak nekik.

Egyébként, ahogy én látom, sajnos nem sok lány szereti a focit és a női foci sem annyira népszerű, mint a férfiak által játszott. Nekem van pár ötletem, hogy miért lehet ez. Manapság azért nem szereti a legtöbb lány a focit, mert egyrészt, sok lány nem kedveli az erőszakos dolgokat és talán a néhányan a focit is túlságosan erőszakosnak vélik, mert lehet eléggé durván focizni. Bár szerintem a foci nem feltétlenül egy kegyetlen játék, csak ha valaki ilyen stílusban akarja játszani, vagy nem igazán megy neki és emiatt az ellenfélen szeretné kitölteni a haragját, vagy így próbál meg sikeres lenni. Viszont, szerintem az egyik legnagyobb ok, amiért nem kedvelik, az az, hogy már alapból úgy nevelik őket, hogy ne is igazán érdekelje őket a foci. (Ez a szokás talán még abból az időből maradt fenn, mikor a nők és a férfiak nem voltak egyenlőnek tekintve). A szülők is sokszor azt mondják a gyermekeiknek, hogy a foci az fiúknak való sport. Az apák inkább a fiúkkal mennek ki focizni, a lányokat pedig más dolgokra ösztönzik. Gyakran le is beszélik őket a fociról. „Ugyan már ez nem neked való, ebben könnyen megsérülnél, és nem is siker élményed, neked ez nem is lenne izgalmas.” Azonban ezt nem is csak a szülők hangoztatják, ez sokkal több területen megjelenik. Például a boltokban is fiúk részén vannak foci mintával ellátott termékek.

Szerintem fontos, hogy népszerűsítsük a focit a lányok körében is, mert ez egy nagyon szuper sport és egyáltalán nem csak fiúknak való, a lányok is tudják ugyanannyira élvezni és ugyanannyira jól játszani is, csak nyitottnak kell lenniük az új dolgokra és néha meg kell szegniük ezeket a kimondatlan szabályokat. Mivel szerintem elég fontos, hogy a nők és a férfiak egyenlő felekként legyenek kezelve, de ezt csak úgy érhetjük el, ha teszünk is érte nem csak beszélünk róla! A változás nem következik be magától, ha tudsz változtatni magadon, változtathatsz a világon is. Sok apró változás felér egy hatalmassal.

Tóth Hanna

Mindannyian jól tudjuk, hogy mennyire fontos a testmozgás, a friss levegő. Rengeteget hallgattuk már az iskolában, a szüleinktől, az orvosainktól. Tapasztalataink is ezt igazolják. Hiszen ha kimegyünk egy fél órára, utána szinte mindig jobb kedéllyel jövünk vissza. Azt is tudjuk, hogy ehhez nincsen szükség nagy megterhelésre, elég egy kellemes tempójú séta. Már az is segít a fejünk kiszellőztetésében, a gondolatok tisztázásában.

Mégse megyünk ki. Még se mozgunk eleget. Mégis az elektronikus kütyüinket bámuljuk. Mi kamaszok, meg a felnőttek… Meg úgy a mai társadalom nagy része. Hogy miért? Pontosan nem tudom. Lehet, hogy ez az egész egy népbetegség, netán a hatalmas betondzsungelek következménye, vagy esetleg a modern elektronika átka. Ki hogyan gondolja. Egy biztos, foglalkoznunk kell a problémával!

Hiába papolok a természet csodás hatásairól, attól még én is csak egy vagyok a sok közül. Nekem is nehézséget okoz kimozdulni. Ismerek én is mindenféle kifogást: sok a dolgom, fáradt vagyok, hideg van kint, nem érek rá, majd egy kicsit később, csak még ezt az egyet befejezem… Hiszen én is pont ezeket szoktam anyukámnak mondani, mikor azzal traktál, hogy menjek ki. Sorolja az alternatívákat, mire csak a fogamat csikorgatom. Legvégül pedig feladom az értelmetlen szópárbajt, s gyilkos tekintettel, lázadozva kivonulok a szobámból. Aztán kimegyek. És néha, nagy ritkán sikerül mindent elengednem. Nem foglalkozok azzal, hogy engedelmeskednem kellett szüleimnek. Túl teszem magam azon, mennyi dolgom van még. Akkor jól érzem magam…

Had meséljek egy példát, csak a szemléletesség kedvéért:

Vasárnap volt, másnapra hihetetlen mennyiségű tanulnivalóm volt: epochazáró, irodalom antológia, informatika leadási határidő stb. Nagyban dolgoztam, amikor meghallottam anyukám vészjósló lépteit. Majd megszólalt abban a hangnemben miből egyből tudtam, hogy kiakadás közelében van. Jött a rengeteg elmulasztott teendő, legvégül, pedig a jól ismert duma: egész hétvégén ki sem mozdultam a házból. Nem volt mit tenni, kimentem. Fejemen fejhallgató, kezemben a gereblye, én pedig nekiálltam elvégezni a levelek összeseprését. Monoton munka, mely közben szárnyalhat a fantázia. Kitaláltam az antológiám bevezető szövegét, kimozogtam magamat, majd pedig beledőltem a hatalmas levél halomba. Hihetetlen felszabadító érzés feküdni a lehullott levelek között, szemembe beletűz a nap, szól a zene… Megszállt a flow.

A lényeg az, hogy megértek mindenkit, aki képtelen kimozdulni a lakásból. Megértem azt is, hogy rengeteg teendője van. Hiszen kinek nincs? De attól még néha össze kell szedni minden önuralmat. Le kell tenni a tanulnivalót, munkát, könyvet. Legfeljebb a napi közösségi médián elpazarolt időnkből feláldozunk egy kicsit a kintlét javára.

                                                                                                                                           Göde Anna