Mindannyian jól tudjuk, hogy mennyire fontos a testmozgás, a friss levegő. Rengeteget hallgattuk már az iskolában, a szüleinktől, az orvosainktól. Tapasztalataink is ezt igazolják. Hiszen ha kimegyünk egy fél órára, utána szinte mindig jobb kedéllyel jövünk vissza. Azt is tudjuk, hogy ehhez nincsen szükség nagy megterhelésre, elég egy kellemes tempójú séta. Már az is segít a fejünk kiszellőztetésében, a gondolatok tisztázásában.

Mégse megyünk ki. Még se mozgunk eleget. Mégis az elektronikus kütyüinket bámuljuk. Mi kamaszok, meg a felnőttek… Meg úgy a mai társadalom nagy része. Hogy miért? Pontosan nem tudom. Lehet, hogy ez az egész egy népbetegség, netán a hatalmas betondzsungelek következménye, vagy esetleg a modern elektronika átka. Ki hogyan gondolja. Egy biztos, foglalkoznunk kell a problémával!

Hiába papolok a természet csodás hatásairól, attól még én is csak egy vagyok a sok közül. Nekem is nehézséget okoz kimozdulni. Ismerek én is mindenféle kifogást: sok a dolgom, fáradt vagyok, hideg van kint, nem érek rá, majd egy kicsit később, csak még ezt az egyet befejezem… Hiszen én is pont ezeket szoktam anyukámnak mondani, mikor azzal traktál, hogy menjek ki. Sorolja az alternatívákat, mire csak a fogamat csikorgatom. Legvégül pedig feladom az értelmetlen szópárbajt, s gyilkos tekintettel, lázadozva kivonulok a szobámból. Aztán kimegyek. És néha, nagy ritkán sikerül mindent elengednem. Nem foglalkozok azzal, hogy engedelmeskednem kellett szüleimnek. Túl teszem magam azon, mennyi dolgom van még. Akkor jól érzem magam…

Had meséljek egy példát, csak a szemléletesség kedvéért:

Vasárnap volt, másnapra hihetetlen mennyiségű tanulnivalóm volt: epochazáró, irodalom antológia, informatika leadási határidő stb. Nagyban dolgoztam, amikor meghallottam anyukám vészjósló lépteit. Majd megszólalt abban a hangnemben miből egyből tudtam, hogy kiakadás közelében van. Jött a rengeteg elmulasztott teendő, legvégül, pedig a jól ismert duma: egész hétvégén ki sem mozdultam a házból. Nem volt mit tenni, kimentem. Fejemen fejhallgató, kezemben a gereblye, én pedig nekiálltam elvégezni a levelek összeseprését. Monoton munka, mely közben szárnyalhat a fantázia. Kitaláltam az antológiám bevezető szövegét, kimozogtam magamat, majd pedig beledőltem a hatalmas levél halomba. Hihetetlen felszabadító érzés feküdni a lehullott levelek között, szemembe beletűz a nap, szól a zene… Megszállt a flow.

A lényeg az, hogy megértek mindenkit, aki képtelen kimozdulni a lakásból. Megértem azt is, hogy rengeteg teendője van. Hiszen kinek nincs? De attól még néha össze kell szedni minden önuralmat. Le kell tenni a tanulnivalót, munkát, könyvet. Legfeljebb a napi közösségi médián elpazarolt időnkből feláldozunk egy kicsit a kintlét javára.

                                                                                                                                           Göde Anna