Jó tanuló vagyok, mégsem tudok ennek örülni. Hogy miért nem? Mert általában egy ilyen szerep rengeteg előítélettel és megkülönböztetéssel jár. A legtöbben mindössze annyit látnak, hogy nagyon jók a jegyeim. Ezek alapján én egy stréber vagyok és kész, egy nyalizós, a tanár kis kedvence. És itt jön a pont. Nekik ugyanis elég egyetlen cédula, amit rám ragaszthatnak, és nem érdekel senkit ezen túl milyen is vagyok én valójában.

Viszont most nem arról szeretnék írni, hogy milyen rossz nekem. Az előítéletesség pedig bármilyen szörnyű is, örökké létező probléma. Legalábbis az én szempontomból.

Amit valóban érdekesnek tartok az, hogyan változott meg az önképem. Hogyan békéltem meg a stréberséggel.

Az egész ott kezdődött, amikor közszolgálati munkaként vállaltam, hogy egy mozgássérülteknek fenntartott iskolába megyek. Eleinte csak bejártam a tanulószobába, és segítettem a házi írásban, kikérdeztem őket, ilyesmik. Azóta nagyon jóban lettem az egyik lánnyal, és már nem csak együtt tanulunk, hanem sokat beszélgetünk, egyszóval barátnők lettünk. Nem állítom, hogy teljesen át tudom érezni a helyzetét, mert ehhez heti egy alkalom édes kevés. De hiszem, hogy belelátásom nyílt egy olyan „világba”, amiről azelőtt semmit sem tudtam.

Rengeteget tanultunk együtt, és számtalanszor drukkoltam neki egy dolgozat vagy felelés előtt. Tudom hogy mennyire szorgalmas. Biztos vagyok benne, hogy gyakran sokkal többet tanul, mint én. Őt mégsem hívja senki strébernek. Mivel valaki föntről úgy döntött, vagy csak a szüleinktől örökölt genetikai tényezők úgy határozták meg, hogy én jobb hatásfokkal tudjak tanulni. Lehet hívni ezt szerencsének, átoknak, hálásak lehetünk, vagy szidhatjuk a teremtőt. Attól még ez így van és kész.

Azelőtt nem gondolkoztam azon, a többiek vajon mennyit tanulnak egy matek dolgozat előtt. Sőt abba sem gondoltam bele, hogy sokaknak nem azért lett rossz jegyük, mert lusták, csak csupán más képességűek. Nem tudtam, hogy míg én megtanulom azt a verset 10 perc alatt, addig van aki, rengeteget szenved vele.

Én most nem magamat szeretném dicsérni, mert rengeteg olyan dolog van, ami nekem nem megy. Olyan szociális, vagy testi képességekről beszélek, amik másnak legkisebb mértékben sem jelentenek nehézséget. Csak hogy egy példát említsek, hihetetlen sok munkámba került az, hogy most már képes vagyok leszólítani egy idegent az utcán. Sokan biztos nem is gondolnátok, hogy másnak ez jelent gondot. Így voltam én a tanulással.

A lényeg, hogy azóta azt hiszem, másként tekintek magamra. A jegyeimre, és úgy en bloc a tanulásra. Nem mondom, hogy szeretem a szerepemet. De hálás vagyok, és ebből a szempontból szerencsésnek érzem magamat. Mert tudom, hogy hiába stresszelem szét magamat egy témazáró előtt, az egész teljesen nevetséges. Nincsen különösebb tétje annak, hogyha egyszer becsúszik egy rosszabb jegy. Hiszen tudom, lesz rá lehetőségem, hogy kijavítsam.

Röviden összefoglalva ez alatt az egy és fél év alatt rengeteget kaptam és tanultam heti egy alkalom alatt. Valószínűleg nem tud róla, de olyan mennyiségű bizalmat és szeretet kapok tőle másfél óra leforgása alatt, ami sokszor az egész napomat feldobja. És azáltal, hogy segítettem neki a tanulásban, nagyon sok mindent megtanultam. Többek között azt, hogy nem kellene annyit foglalkoznom azzal, hogy mások mit gondolnak. El kell magamat fogadnom, s ahelyett, hogy viszolygok magamtól, inkább hálásnak kellene lennem.

Göde Anna