Tegnap meghalt a nyuszim. (Valószínűleg volt egy komolyabb betegsége is, de az esti mínusz fokok sem segítettek neki.) Ezzel így, nem igen lehet azonosulni. Ha valakinek meghal az egyik nagyszülője azt mindenki átérzi. Ha valaki elveszti az egyik szülőjét, az sokkolja az egész környezetét. De egy nyuszi? Attól is sokat lehet sírni este az ágyban. A kamaszok és a gyász. Egy eszmefuttatás.
Ha nagyon-nagyon sarkalatos szeretnék lenni, szerintem kétfajta kamasz létezik a világon a gyász nézőpontjából. Az egyik, amelyik minden elvesztett értéket gyászol. A másik, aki hamar túl van a dolgokon. Én például hetekig tudok gyászolni egy metrón felejtett pulcsit. Leperegnek szemeim előtt az alkalmak, amikor rajtam volt, amikor beletöröltem az arcom, amikor lógott a szárítón, szóval eszembe jut az összes együtt töltött emlék. És megkönnyezem. Ezzel szemben vannak olyan fiatalok, akik majdnem a gatyájukat is elhagyják séta közben, csak mert az a menő. (amúgy már nem… csak szólok, mert igazán nem akarok több alsógatyát látni!)
Visszatérve Bodzára, a nyuszimra. A fehér virágról jutott eszembe. Tudják ilyen fehér és halvány barna volt a szőre és nagyon szeretett ugrándozni a kertben, meg répát majszolni. Csak az összes ilyen egyedi, más nyuszira nem jellemző dolgok. De ha arra gondolok, hogy a ketrece már üres, és nem tudom megsimogatni a puha szőrét, akkor tényleg kicsordul egy könnycsepp. Most már Bodza, a világ (volt) legcukibb nyuszija, répafelhőkön ugrándozik a nyuszi-mennyországban. De a fehér virág emlékeztet rá, és emlékeztet a gyásznak arra az oldalára is, hogy úgy gondoljak vissza rá, mint egy kertben ugrándozó, boldog nyuszira.
Mi jut eszembe még a fehér virágról? A tisztelet. Amit a kamaszok oly sokszor elvárnak és oly sokszor nem adnak meg. Mert igen kedves felnőttek, a kamaszok legnagyobb vágya, hogy tiszteljék, és egyenrangú félként kezeljék őket. Kit tisztelnek a kamaszok? Azt, aki valahogy kivívta ezt a szemükben. Önök sem várhatják el, hogy csak attól, mert „felnőttek” a kamasz tisztelni fogja magukat. Azt ki kell érdemelni! De elárulom, elég hozzá pár nagyon egyszerű dolog. Itt egy lista, hogy még egyszerűbb legyen:
- Legyünk őszinték! Ha egy kamasz látja rajtunk, hogy felmerjük vállalni, ki merjük mondani azt ami igazán a lelkünk mélyén van, akkor szinte biztos, hogy tőle is megkapjuk azt a régóta várt tiszteletet. Mert ha őszinték vagyunk, bizalmat is adunk. Ezt értékelni fogja a kamasz, és hasonlóképpen fog cselekedni
- Legyünk magabiztosak. Ez egy fontos pont. Ha magában nem biztos, hogy várja el, hogy egy olyan személy tisztelje, aki most tanulja meg elfogadni magát, stb, blablabla, erre azt látja, hogy ön még mindig nem tanulta ezt meg? Másrészt, ha nincs önbizalom, nincs eszköz, nincs gát és a kamasz nem fog felnézni magára. (Inkább le... bocsi, de tényleg.)
- Érdeklődjünk felőlük! (Vigyázat: ne úgy, mint az aggódó anyák. Hanem, mint egy jó barát!) Ha meghallgatjuk őket, máris ott a bizalom, ezzel egy olyan üzenetet közvetítve, hogy ön nem akarja megjátszani magát egy mindentudó felnőttnek.
- Legyünk felnőttek. Ez a legfontosabb. Ne próbáljunk kamaszok lenni. Ne mondjuk béna poénokat, szlengeket. Legyünk felnőttek, de úgy, hogy sugárzik belőlünk az élet-tapasztalat, a komolyság, a felelősségtudat. (de a felsőbbrendűség nem)
Egy mondatban összefoglalva: a kamaszok tisztelik az őszinte, magabiztos, felnőtt embereket. Tudom, nem könnyű feladat. (sőt) De hát mit csináljak, nem az én mániám, hogy azt akarom, hogy tiszteljenek a kamaszok.. (egyenlőre)
A tisztelet a kamaszoknál, nem csak ebben a klasszikus fiatal-felnőtt kapcsolatban értelmezhető. A kamasznak először meg kell tanulnia magát tisztelni. Elfogadni, szeretni. Ezután, tanul meg a kamasz, mást tisztelni. És nem csak a felnőtteket, hanem a társait is. Szerintem, erre kéne jegyet kapnunk az iskolában. Mert ha megtanulunk tisztelni, nem csak udvariasan társalogni tudunk, hanem meglátni egymásban az embert, annak hibáival együtt, de így ráismerve a saját hibáinkra, a másik erősségére, jó tulajdonságaira is. Ha tisztelni tudunk, szabadok tudunk lenni. Ha tudunk tisztelni, tudunk veszekedni, csapatban dolgozni, boldogan élni. Nem vicc. Egyszer kéne csak kipróbálni. És mint egy kamasz, aki ugyan még csak tanulja azt, hogyan kell tisztelni (de azért egész jó jegyeket kapna, ha osztályoznák…) hagy mondjam most el, mennyire nehéz úgy megtanulni ezt, hogy alig látok példát rá a való életben. Mert sokszor a felnőttek sem tisztelik egymást, tisztelik magukat. Pedig szerintem gyakran ennyi lenne a kulcs. A kölcsönös tisztelet. Erre emlékeztet engem a fehér virág.
Somos Emma
