Egy kamasz lány vagyok, aki úgy döntött leírja a véleményét. S annak ellenére, hogy nem tartom magamat megrögzött feministának, most mégis ebben a témában fogok írni. Hogy mi ennek az oka? Erősen elgondolkoztatott az, miért játszik mással két kisgyerek csak azért, mert más neműek.

Sokszor és sokfelől hallottam már, hogy mennyire fontos, hogy elismerjék a nőket egyenjogú félként. Ezzel én magam is teljes mértékben egyetértek. Most mégsem erről szeretnék írni. Hanem arról, hogy a valóságban nem ezt látom. Pedig nekem még csak nincs is belelátásom a „nagybetűs életbe”, mindössze a gyerekek világáról beszélek.

Nem vagyok pszichológus, ám saját tapasztalataim beszélnek belőlem. Tudom mennyire fontos számomra az, amit kisgyerekként tapasztaltam. Az alapján formálódtam, hogy mit csináltam, mivel játszottam, kikkel barátkoztam és persze, hogy a szüleimtől mit láttam. S úgy hiszem mindannyiunk számára teljesen egyértelmű, ha gyökeres változást szeretnénk elérni, azt a gyerekeknél kell elkezdenünk. Hiszen nem ez történt a főbb diktatúrákban is? Mármint állami oktatás ment, s a tankönyvekből, mesekönyvekből dőltek a propaganda szövegek.

Pont emiatt vagyok olyan nagyon értetlen a fennálló helyzettel szemben. Miért nem tanítjuk meg először a kislányoknak, hogy felnőttként ugyanúgy joguk van dolgozni, karriert építeni? Vagy azt, hogy dönthetnek úgy is, ők nem áldozzák fel az életüket a gyereknevelésre és a háztartás ellátására? Ez alatt nem azt értem, hogy az óvodában előadást kellene hallgatniuk a nők és férfiak egyenjogúságáról. Hanem azt, hogy azok a játékok, amik körülveszik őket otthon, az oviban, a játékboltban ezt sugallják.

Miért van az, hogy a kislányok játék babákat öltöztetnek, és kiskonyhában főzőcskéznek, a kisfiúk pedig játék pisztollyal lövöldöznek egymásra? Hiszen tudat alatt mindez nagyon mély jelentéseket hordoz. Példának okáért a kismacskák kicsinek azért bunyóznak egymással, és követik édesanyjukat a vadászkörutakra, mert ebből tanulják meg, mit kell majd felnőttként csinálniuk. A gyerekek ezekből a játékokból mindössze a jól ismert, ezer éves hagyományokkal rendelkező női és férfi szerepköröket tanulják meg. Azt, hogy a nő sorsa a háztartás ellátása és a gyereknevelés, a férfié pedig, hogy megvédje magát és a családját. Hadd kérdezzem meg: Nem ez az, amin változtatni szeretnénk?

Miért nem játszhat egy fiú is babákkal, ha őt az érdekli? S a lányok? Ők nem lehetnek ugyanolyan erősek és bátrak, hogy egymással lövöldözhessenek? Sajnos mindez meglehetősen ritkán történik meg. Mert attól, hogy valaki nem a megszokott módon játszik különccé válik. A különcöket pedig általában kirekeszti magából a társadalom.

Nekem szerencsém volt, mivel én bizonyos értelemben „fiús lány” voltam. Ennek az az oka, hogy van egy nálam négy évvel idősebb bátyám, akire kicsiként nagyon felnéztem, s akit megpróbáltam mindenben utánozni. Ő pedig nagyon jó fej volt velem, s nem zavarta az, hogy én lány vagyok ő pedig fiú. Együtt lövöldöztünk egymásra, együtt kommandóztunk, együtt hógolyóztunk, együtt gyilkolásztunk számítógépes játékokban. Ez nem azt jelenti, hogy sohasem babáztam, mert igenis voltak Barbie babáim, meg egy szuper kiskonyhám. Mindössze megvolt az összhang a kettő között.

Akkor mindez azt jelentette számomra, hogy én is vagyok olyan erős, mint a bátyám. S nem az számított, hogy gyorsabb és jobb volt nálam. Hanem, hogy elismert engem egyenlő félként, játszópartnerként.

Nem tudom, hogy más ember lettem-e attól, hogy mindez megadatott nekem. Talán igen, talán nem. Viszont volt lehetőségem nekem megválasztanom, hogy mivel szeretnék játszani. Szeretném, ha más gyerekeknek is megadatna mindez. Szeretném, ha egy barbizó kissrác és egy focizó kislány ugyanúgy elfogadott jelenség lenne. Mindezért ugyanúgy harcolnunk kell nekünk nőknek, mint ahogyan harcolunk azért, hogy a gyerek mellett dolgozhassunk. Mert ez a kettő dolog ugyanaz, csak a lépték más.

Göde Anna